2. Fejezet
2. Fejezet: Nosztalgia
Apu az út hátralévő részén csöndben volt, csak néha tett fel egy-egy kérdést, így elmerülhettem a gondolataimban. Csak az autó halk zümmögését hallgattam és próbáltam nem gondolni semmire. Persze ez csak nagyon rövid ideig volt kivitelezhető, utána elkezdtek felgyülemleni a fejemben a gondolatok. Az elmémben uralkodó csöndet és nyugalmat egyszerre csak kérdések ezrei váltották fel.
Vajon lesznek ott barátaim? Gyorsan be fognak fogadni? Milyen lesz Anyuval élni? Anyunak elképzelhető, hogy van valakije? Vajon még mindig megvan a szobám? A suliban úgy fognak kezelni mint valami kívülállót vagy inkább mint valami új játékszert? Egyáltalán milyen suli ez? Sokan járnak oda? Lesznek helyes fiúk? Bár ezt az utolsó kérdést tartottam a leginkább lényegtelennek, hisz úgyis csak a gimi végéig kell kibírnom, aztán meg Egyetem címszó alatt leléphetek. Szóval nem tervezek valami hosszú távra. Na, legalább egy kérdéssel kevesebb. A válasz az utolsó kérdésre: tökmindegy. Jacksonban sem jártam senkivel. Persze voltak akik bepróbálkoztak, de sikerült úgy intéznem, hogy végül mindegyikükkel barátok lettünk. A jacksoni gimiben nem találtam senki olyat, akin megakadt volna a szemem. Valamiért egyiküket sem éreztem annyira különlegesnek, hogy megtetszedjenek. Arra számítottam, hogy ez Woodsban sem lesz másképp. Hisz ha 17 éven keresztül senkibe nem szerettem bele, miért pont most változna meg ez a dolog? Néha, amikor elkeseredtem, már olyanokra is gondoltam, hogy talán én is olyan leszek mint Apa és csak 40-50 éves koromban találom majd meg Őt, de mindenesetre nem most. Egyetlen tervem erre a 1,5 évre, hogy valahogy túléljem. De ott volt még a legfontosabb kérdés: Vajon jó döntést hoztam? Ez a mondat végig ott csengett a fülemben, de egyszerűen nem tudtam rá a választ. Végül úgy döntöttem, hogy ezen a dolgon nem fogok rágódni tovább, hisz ezt a kérdést majd csak akkor fogom tudni megválaszolni, amikor vége lesz ennek az időnek. Amikor túlleszek ezen a 1,5 éven. Töprengésemből Apu ébresztett fel.
-Bepakoltad a fogkefédet is? Biztos minden bent van?
-Nyugi Apa, mindent elpakoltam. De ha véletlenül otthon hagytam volna a fogkefémet, valószínűleg Woodsban is lehet kapni. Minden rendben lesz.- az utolsó mondatot már elég halkan mondtam, próbálva minnél több őszinteséget és önbizalmat vinni a hangomba.
-Valószínűleg.- tette hozzá, de inkább úgy hangzott mintha csak magának motyogta volna, ezért nem is válaszoltam. Olyan volt, mintha saját magát nyugtatgatta volna.
A hátralévő utat nagyából 20 perc alatt megtettük a repülőtérig. A gépem korán indult, 7-kor, ezért már fél 6-kor el kellett indulnunk, hogy még időben odaérjünk a reptérre. Korán keltem. Ez nem is volt meglepő, hisz ha akartam volna, akkor sem tudtam volna aludni. A pakolást már előző este befejeztem, ezért semmi fontos dolgom nem volt. Lassan kitápászkodtam az ágyból egy szinte alvás nélküli, álomtalan éjszaka után. Megfogtam a neszeszerem és megpróbáltam minden zaj nélkül eljutni a fürdőig. Mindent elhúztam annyira, amennyire csak lehetett. Csigalassúsággal fogat és arcot mostam, aztán meg beszálltam a zuhany alá. Ott legalább egy kicsit elengedhettem magam. Az agyam végre teljesen kitisztult arra a pár percre. Olyan jó volt, hogy egy kicsit elszálltak a rossz gondolatok az elmémből, a milliónyi kérdéssel együtt. De sajnos ennek is gyorsan vége lett. Nemsokkal később rájöttem, hogy nem tudom mióta állok már ott. Nem maradhattam örökké a zuhany alatt, szóval lassan kikászálódtam és magamra húztam a farmerem meg a pólóm. Ekkor már tényleg nem akadt semmi dolgom. Úgy döntöttem, a korgó gyomrom hallatán, hogy ideje reggelizni. Mindent elkövettem, hogy Apuék ne ébredjenek fel. Nagyon halkan lementem a lépcsőn, be a konyhába és megpróbáltam egy nyikkanás nélkül teletölteni egy tálat müzlivel meg tejjel. Mikor végeztem, gyorsan körbeforgolódtam, nem jön-e ki senki azért, mert felébresztettem. Nyugtáztam magamban, hogy minden rendben és visszaosontam az emeletre, hogy megegyem a müzlit. De sajnos azzal is túl gyorsan végeztem. Szerencsére Apáék addigra már fenn voltak (vagyis csak Apu, mert Angela már elment, amit én valamiért nem hallottam meg, szóval lenne mit tanulnom tőle) ezért nyugodtan elmosogathattam a tálam. Mivel nem akartam, hogy Apu ilyen álmosan és éhesen vezessen, gyorsan tömtem belé egy kis reggelit meg kávét. Csak miután az ő tányérját meg csészélyét is elmostam, vettem észre, hogy nemsokára indulnunk kell. Csak annyi időm maradt, hogy bedobáljam a maradék cuccom a bőröndömbe.
Most pedig Apu mellett ültem egy kocsiban, ami valami szinte tök ismeretlen felé vitt. Kicsit talán ijesztő volt belegondolni, hogy az egész életem meg fog változni. Nem értettem magamat. Sőt, hirtelen nem is ismertem magamra. Képes vagyok otthagyni a barátaimat, a korábbi életemet? Egyszerre felfogtam, mennyire fognak hiányozni a barátok. Valószínűleg arra nem számíthatok, hogy mikor odamegyek rögtön lesznek barátaim. És ha egy idő után mégis lesznek akikkel jóban leszek, olyan barátaim soha nem lesznek, mint amilyenek itt voltak. Ebben biztos voltam. Hisz kinek vannak még olyan barátai, akik miután megtudták, hogy elmész, szerveznek egy meglepetésbulit az elutazásod előtti hétvégén? Nekem. És nagyon szerencsések is tartottam magamat emiatt. Szóval péntek este volt. Mai (ejtsd: Méj) felhívott, hogy nincs-e kedvem elmenni vele meg Sue-val utoljára beülni valahová dumálgatni. Majdnem 11 évig ők voltak a legjobb barátnőim, szóval örültem neki, hogy meghívtak. Először persze el kellett kéreckednem Aputól.
-Apu, van egy perced?- kérdeztem elég félénken, bár fogalmam sem volt, hogy mitől félek.
-Persze, gyere csak.
-Mai felhívott.- rögtön folytattam volna, de közbeszólt. Nem is ő lett volna, ha nem fűz hozzá pár lényegtelen mondatot.
-Ja igen, hallottam is, hogy csöngött a telefon. El akart köszönni, vagy miért hívott?
-Hát végülis. Igazából azt kérdezte, hogy estleg nem lenne-e kedvem elmenni vele meg Sue-val valahová. Tudod, még egyszer így utoljára.- tudtam, hogy őt ez egy kicsit felzaklatta, mármint az a pár szó, hogy még egyszer utoljára. Még mai napig sem tudja pontosan, hogy miért is mentem el. Tudtam, hogy ha sokáig hagyom a csöndet uralkodni, akkor Apu el fogja terelni a szót és megint elkezd az elutazásomról beszélni. Ezt nem hagyhattam, hisz annak nem akkor és nem ott volt az ideje, ezért gyorsan közbeszóltam, még mielőtt megnyikkanhatott volna.- Ugye elmehetek?- kérdeztem, de inkább csak hadarás lett belőle, mert attól tartottam, hogy ő szólal meg előbb. Láttam, ahogy a szavaim hallatán felébred a gondolataiból.
-Hát persze. Menj, érezd jól magad. Ahogy te mondtad: még egyszer utoljára.-na ekkor már biztos voltam benne, hogy jól tettem, amikor gyorsan kérdeztem, hisz ha nem tettem volna biztos, hogy megindult volna a lavina. Arra pedig semmi szükségem nem volt. Amikor Mai felhívott, jó kedvem lett és nem akartam, hogy bármi is elrontsa. Örültem neki, hogy még egyszer kiruccanhatok a csajokkal. Már alig vártam. Ránéztem az órára és hirtelen pánik fogott el. Már majdnem 3/4 8 volt. Gyorsan felrohantam az emeletre a szobámba. Alig maradt időm arra, hogy elkészüljek. Tanácstalanul álltam a ruhásszekrényem előtt. Fogalmam sem volt róla, hogy mit kéne felvennem. Elfelejtettem megkérdezni, hogy ők mit vesznek majd fel vagy, hogy hova megyünk. Na mindegy, időhiányban szenvedve úgy döntöttem azt fogom felhúzni, ami először a kezembe akad (kivéve persze ha az valami nagyon gáz). Szerencsére egy teljesen normális felsőt fogtam meg, amihez azonnal tudtam, mit fogok felhúzni. Mivel a felső lila volt és kockás (de nem olyan country-san kockás) a fekete csőgatyám pont passzolt hozzá. Ezzel viszonylag gyorsan le is tudtam a mit húzzak fel? témát. Szélsebesen átszáguldottam a fürdőbe. Megpróbáltam valami normálisat kihozni a hajamból. Az tűnt a legjobb megoldásnak, na meg a legkényelmesebbnek és leggyorsabbnak is, ha egyszerűen csak lófarokba fogtam a hajamat. Mivel ezzel nem kellett sokat bajlódnom, még arra is maradt egy kis időm, hogy feldobjak egy kis színt a szememre. De épp csak leraktam a szemceruzát már hallottam is a dudaszót kintről.
-Kicsim, megjöttek!- kiáltott Apu lentről.
-Azonnal megyek.- kapkodva beledobáltam a cuccaimat a neszesszerembe, átfutottam vele a szobámba és már rohantam is le a lépcsőn.
-Szia Apu! Mikor jöjjek?
-Maradj csak ameddig jól érzed magam.- mondta és ezzel teljesen meglepett. Ő az afféle apák közé tartozott, akik mindig féltették a lányukat és az esetek 99 %-ában meg is szabták, hogy mikor jöjjön haza. Amennyire én emlékszem, talán még soha nem tett ilyet. De persze örültem neki, hogy ilyen lazára vette a figurát.
-Hé köszi! Akkor majd jövök, szerintem ne várj rám.- tettem hozzá széles mosollyal. Két másodperc alatt felkaptam a kabátomat meg a táskámat. Feltéptem az ajtót, talán egy kicsit túl nagy lendülettel is, és megindultam Mai kocsija felé. Persze aznap szinte egész nap esett, miért ne pont aznap, ezért minden csupa sár volt. A cipőmet nem épp ilyen terepre tervezték, szóval megpróbáltam lavírozni a sár- és vízpocsolyák között. Hát kisebb-nagyobb sikerrel. De azért valahogy csak eljutottam Mai szép, narancssárga Peugeot-jáig. Bekászálódtam a hátsó ülésre és becsuktam magam mögött az ajtót. Kiderült, hogy a Retro-ba igyekszünk. A lányok végig fecsegtek, de én valahogy nem tudtam bekapcsolódni a beszélgetésbe. Igazából azt sem tudtam pontosan, hogy épp miről dumálnak. Hát abban mindenesetre biztos voltam, hogy a fiúk a téma. Általában ez volt a téma, de engem nem zavart. Hisz ameddig nem kezdtek el engem nyaggatni a fiúkkal, addig szívesen elbeszélgettem velük erről. De a kocsiban egyszerűen csak örültem neki, hogy velük lehetek. Rájöttem, hogy még sokkal jobban fognak hiányozni, mint hittem volna. Mivel nem volt valami nagy forgalom az utakon, körülbelül 5 perc alatt átértünk a városon. Mikor begurultunk a bár elé nem láttam semmit. De szó szerint. Csak az út mellet álló villanypóznák tetején lévő lámpák világítottak. A lámpák szórt fénye alatt körbenéztem a parkolóban, de egyetlen autót vagy más közlekedésre alkalmas járművet sem láttam. Még a bár ablakain sem szűrődött ki fény.
-Biztos, hogy jó helyen járunk? Mármint nem lehet, hogy ma valami különleges ok miatt zárva vannak?- kérdeztem kétkedő hangon.
-Én nem tudok róla, hogy bármi is lenne. Gyertek, legalább nézzük meg!- mondta Sue. Hát, elég furán indul az esténk. Már attól tartottam, hogy az egésznek annyi. De reménykedtem benne, hogy még van esélyünk egy jó estére. Ez a remény indította meg a lábaimat is, egyiket a másik után. Észre sem vettem, de mikor már az ajtó előtt álltunk én voltam elől, Mai a bal, Sue pedig a jobb oldalamon. Nem akartam elkezdeni kérdezősködni, hogy-hogy is kerültem én előre. Elég vicces feltételezéseim támadtak, például: attól tartanak, hogy van valaki benn, talán egy szörny? Ezen nevettem egy sort magamban, aztán a kezemet a kilincsre tettem, lenyomtam és már nyitottam is az ajtót. Meglepetésemre nem volt bezárva. Ezután minden nagyon gyorsan történt. Beléptem, ezzel párhuzamosan felkapcsolódott a villany és hangos Meglepetés! kiáltásokat hallottam mindenhonnan. Nem tudtam mire vélni azt a dolgot, ami a szemem elé tárult. Az összes barátom, ismerősöm, de legalábbis mindenki, akivel jóban voltam ott volt abban a teremben. Az agyam csak nagyon lassan tudta feldolgozni az előbbi dolgokat, de végül csak sikerült neki. Felfogtam, hogy ez egy meglepetés buli, nekem! El sem tudtam hinni. Akkor már biztos voltam benne. Ilyen barátokat nem fogok találni Woodsban. Nem is értettem, hogy tudták ezt az egészet megszervezni. De akkor is a legfontosabb az volt, hogy ezt Nekem csinálták. A szemem könnybe lábadt a meghatottságtól. Jó, jó tudom, hogy ez most elég „nyálasan” hangzik, de akkor is. Jó tudni, hogy ennyien szeretnek és gondolnak rád. Utána mindenkit egyesével üdvözöltem és megköszöntem, hogy eljöttek. Valószínűleg Apu is be volt avatva és csak ezért mondta azt, hogy akkor jövök, amikor csak akarok. Bár azon meglepődtem, hogy kibírta anélkül, hogy elszólta volna magát. A buli nagyon jól sikerült. Volt zene, tánc, vacsora, egyszóval minden. Mindenkivel tudtam beszélgetni egy kicsit. Mindenki elmondta, hogy mennyire sajnálja, hogy elmegyek. Persze mindenkinek azt válaszoltam, hogy én is sajnálom. Ez részben igaz is volt. Egyrészről sajnáltam, hogy el kell mennem, mert hiányozni fognak a többiek. Másrészről pedig örültem neki, hogy megyek, hisz ha optimistán nézzük, kaptam egy második esélyt, egy talán boldogabb életre. Persze nem tudtam elképzelni, hogy ott majd jobban fogom érezni magam, mint itt, de legalább megpróbáltam a dolgok jó oldalát nézni. Nagyon jól éreztem magam és mindvégig teljesen meg voltam hatódva. Sokszor kellett a könnyeimmel kűzdenem. Főleg akkor voltam bajban, mikor páran tósztot mondtak. Mindenki olyan kedvesen beszélt rólam, sokan felemlegettek pár régi szép emléket. Még Troy is csupa szépet mondott, pedig ő aztán szóba hozhatta volna azt is, hogy hányszor kikosaraztam szegényt. De nem tette és ezért nagyon hálás voltam neki. Az este hamar véget ért, számomra egy kicsit túl hamar is. Tudtam, hogy most látom a barátaimat hosszú ideig utoljára. Olyan hajnali 3-4 lehetett amikor hazaértem. Nem emlékszem sokra a hazaútból meg az éjszakám többi részéből, csak nagy körvonalakban. Mai-ék hazahoztak, aztán meg szinte egyenesen bedőltem az ágyba, csak előbb valahogy felrángattam magamra a pizsamámat. Ebből az egészből rájöttem pár dologra. Például, hogy nekem vannak a legédesebb barátaim és, hogy nagyon fognak hiányozni.
Még mindig Apu mellett ültem a kocsiban.
-Min gondolkodsz?- kérdezte. A hangjában enyhe aggodalmat véltem felfedezni.
-Ja épp csak eszembejutott a pénteki buli.
-Ó értem. Szerencse volt, hogy nem szóltam el magam. Nem lett volna jó, ha én lőttem volna le a meglepetést.
-Őszintén szólva csodálkoztam is, hogy bírtad ki.
-Hát én is meglepődtem magamon.
Ezzel le is zártuk a témát. Mikor Apu az előbb hozzámszólt, felé fordítottam a fejem, de most újra kifelé bámultam az ablakon. Egyszer csak megpillantottam. Repülők szálltak fel-le, gurultak egyik kifutóról a másikra, miközben az épület előtt egy csomó ember kószált hatalmas bőröndökkel. Új életem kapuja. A repülőtér.
Pont jól kiszámoltuk, hogy mikor kell indulnunk ahhoz, hogy időben itt legyünk. Apa kiszedte a cuccaimat a csomagtartóból, én közben pedig előkotortam a jegyem a táskából. Igazából csak két bőröndöm volt, az is csak azért, mert magammal akartam vinni pár kedvenc könyvem. Két bőrönddel még elbírtam volna, de Apu ragaszkodott hozzá, hogy ő hozza őket. Gyorsan bejelentkeztem meg leadtam a csomagjaimat. Volt még pár szabad percem amit a várón kívűl tölthettem. Apuval leültünk két székre és vártunk.
-Hát, gondolom most el kéne búcsúznunk.- mondta kicsit szomorúan. A hangsúlya olyan volt, mintha egy kést forgatnának a hátamban. Egy fél pillanatra elbizonytalanodtam. Azért akartam elmenni, hogy Apunak jobb legyen. De hirtelen átsuhant a fejemen, hogy mi van akkor, ha neki ettől nem lesz jobb? Sőt. De nem hagyhattam, hogy itt, a cél kapujában legyőzzenek a rossz gondolatok.
Nem lehetsz ilyen gyáva! Te is tudod, hogy csak a jövőtől való félelem beszél belőled. Nem futamodhatsz meg itt, a célegyenesben. Nem, nem, és nem!- mondtam magamnak, és ezzel meg is győztem magam.
-Tudom, hogy nem vagy jó a búcsúzkodásban, szóval nem muszály. Egyébként is. Búcsúzkodni azok szoktak, akik nem látják többé egymást, és ugyebár ez nálunk nem így van.- vállat vontam, csak a hatás kedvéért. Aztán ránéztem az órára és rájöttem, hogy indulnom kell, ha nem akarom lekésni a gépet.
-Menned kell!- szólt Apu lehangoltan. Azt akartam mondani, hogy sajnálom, de tudtam, hogy azzal csak rontanék a helyzeten, szóval inkább lenyeltem és csak ennyit tettem hozzá:
-Igen.
-Hát jól van. Na gyere ide!- mindketten egyszerre felpattantunk. Apu szorosan átölelt, ott tartott egy pillanatig, aztán miközben elengedett, csak ennyit mondott:
-Nagyon vigyázz magadra, Maci! Jó? Megígéred?
-Megígérem.- tudtam, hogy gyorsan el kell tűnnöm onnan, mert már éreztem, hogy egy perc múlva kitörnek belőlem a könnyek, viszont ennek nem akartam kitenni. Meg egyébként is, Apu nem viseli valami jól, ha valakit sírni lát. Nem tudnám pontosan elmagyarázni, hogy miért nem. A legegyszerűbb magyarázat: átérzi a síró ember fájdalmát. Bár ez elég nevetségesen hang.
-Hát akkor, ha mindened megvan.
-Persze. Minden megvan, Apu.
-Hívj fel ha odaértél.
-Rendben.
Ez volt az utolsó szavam. Rendben. Hát, ez akár új életem első szava is lehetne. Rendben. Minden rendben lesz. Szép lassan elballagtam a kapuig, ott átvilágították a cuccaimat, én pedig átsétáltam új életem küszöbén, a fémdetektoros kapun. Miután átértem éreztem új életem minden egyes kezdeti gondját, kétségeit. Ott, akkor minden olyan valóságosnak tűnt. Csak egyszer pillantottam vissza, tisztes távolságból, hogy még véletlenül se láthassa meg azt a néhány könnycseppet az arcomon. Intettem neki, aztán pedig végleg magam mögött hagytam, mintha régi életemet szimbolizálná. Úgy voltam vele, hogy mindig csak előre. Besétáltam a váróba és leültem az egyik széksor végébe. Bekapcsoltam az MP4-lejátszóm, a fülhallgatókat bedugtam a fülembe és maxra nyomtam a hangerőt. Nem sokkal ezután rájöttem, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet, hisz ha valamit bemondanak a hangosba én nem fogom hallani, szóval inkább visszább vettem a zenéből. Így viszont nem töltötte ki a fejemet a ricsaly és rögtön elkezdtek ostromolni a gondolatok. Nem telt el sok idő és a fejem már tele volt kétségekkel. De megpróbáltam nem odafigyelni ezekre. Aztán meghallottam, amire vártam. A Woodstoni járat utasai megkezdhetik a beszállást. Azt hiszem ez a hang mentett meg a totális kiborulástól. Gyorsan a vállamra akasztottam az utazótáskám és megindultam afelé a kapu felé, ami felett ez állt: Woodstoni járat. Kedvesen odanyújtottam a jegyemet a kapu alatt ácsorgó nőnek, ő vetett rá egy pillantást és jó utat kívánt. Attól tartottam, hogy valamiért meggondolom magam az utolsó percben, ezért gyors léptekkel megindultam a gép felé. A gép csak olyan 20 lépésnyire volt az ajtótól. Felmentem a lépcsőn, ott még egyszer ellenőrizték a jegyem, aztán beszállhattam. Az elsők között szálltam be, még nagyon kevés ember volt fenn. Tudtam, hogy ha nem sikerül ablak mellé ülnöm, rám fog törni a klausztrofóbia. Megnyugodtam egy kicsit, amikor láttam, hogy még rengeted hely van ablak közelben. Elsétáltam a sorok között a hátsó részhez, a táskámat felraktam az ülések fölé és bevágódtam az ablak melletti ülésbe. Ezt a részt utáltam a legjobban. Míg mindenki elfoglalta a helyét, elmutogatták, hogy mit kell tenni vészhelyzet esetén, aztán meg gondolom a felszállási engedélyre vártunk. Utáltam ezt a részt, ez volt a legunalmasabb. Körülbelül tíz perc múlva bemondták, hogy mindenki kapcsolja be a biztonsági övet, hamarosan felszállunk. Nem sokkal ezután tényleg meghallottam, hogy bekapcsolták a hajtóműveket. A gép szép lassan elkezdett gurulni, elment az egyik kifutópályáig, ott irányba állt és elkezdett gyorsítani. Ahogy a repülő gyorsult, az én szívem is egyre gyorsabban vert. El sem hittem, hogy tényleg megtettem. Egy pillanatra elöntött a büszkeség. Igen, büszke voltam magamra, hogy végigcsináltam ezt az egészet. De ekkor éreztem, hogy a gép elemelkedett a földtől. Azt hiszem, megkönnyebbültem. Tudtam, hogy innen már nem tudok visszafordulni, és ez megnyugtatott. Jó volt érezni, ahogy a gép egyre magasabbra emelkedett. Csak bámultam kifelé a kis ablakon, először a reptér épületét, ahol tudtam, hogy Apu épp az én gépemet nézte. Aztán csak figyeltem, ahogy minden egyre kisebb lett és végül eltűnt a felhők alatt. A repülőút elég hosszúnak ígérkezett. Az elején sikerült távol tartanom magamtól a saját gondolataimat, de ez sajnos nem tartott valami sokáig. Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy újra letaglózzanak a rossz gondolatok és kétségek. Csak szép sorjában!- gondoltam. Próbáltam elsőre a jobb dolgokat átgondolni. Visszaemlékeztem azokra az alkalmakra, mikor egy kis időt Anyuval töltöttem. Kiskoromban többször volt ilyen. Minden nyáron legalább egy-két hetet nála töltöttem, az változó volt, hogy hol. Volt egy év, amikor Apa nem hagyta, hogy meglátogassam, mert úgy gondolta, hogy Las Vegas nem épp megfelelő hely időtöltésre egy 10 éves lánynak. Szerencsére Anyu csak rövid ideig élt ott, ezért következő alkalommal már találkozhattunk. Jó volt, hogy még a szülinapom előtt Woods-ba költözött, így még nyár előtt meglátogathattam. Mióta Woods-ba költözött, már nem változtatta folyton a lakhelyét. Jó volt egy kis rendszeresség. Így többször is találkozhattunk. Anyuval a kapcsolatom, hát… nem is tudom. Persze mindig is szeretett engem a maga módján, és én is őt. De soha nem volt egy tipikus anya-lánya kapcsolatunk. Talán csak azért, mert nem volt elég idő, hogy kialakuljon. Hát, az biztos, hogy most lesz. Kicsit tartottam attól, hogy milyen lesz Anyuval élni. Eddig még soha nem éltem vele 2 hétnél tovább. Hát az biztos, hogy nagyon fura lesz, legalábbis az elején. Emlékszem azokra a nyarakra, amikből egy kis időt nála töltöttem. Amikor először mentem, már akkor is egyedül repültem. Nem is vártam volna el Aputól, hogy velem jöjjön és találkozzon Anyuval. Tudtam, hogy miért nincsenek együtt. Ez egy elég szomorú történet, mint mindegyik, amelyik arról szól, hogy két ember szétválik. A történet alapján azok az emberek, akik nem ismerik Anyut, biztos elítélnék. Apa is csodálkozott, amikor még kicsin bejelentettem, hogy meg akarom látogatni. Nem értette, hogy miért nem érzek úgy Anyu iránt, mint az összes többi normális ember. Én soha nem utáltam amiatt, amit tett. Sőt, még csak rossz gondolataim sem voltak vele kapcsolatban. Egyszerűen csak szeretetet és megértést éreztem. Úgy gondoltam, soha nem tudnám elítélni őt. Ez a mai napig is így van. Szeretem Anyut. Persze az egyértelmű, hogy Aput jobban, de hát ez nem meglepő. Hisz mégiscsak Apával éltem, vele voltam együtt minden nap, Anyuval pedig csak a nagyobb ünnepekkor és nyáron találkoztam. Tehát ezen nem csodálkoztam. Azért reménykedtem benne, hogy ez alatt a 1,5 év alatt egy kicsit közelebb kerülünk egymáshoz. Apu mindig azt mondta, persze nem közvetlenül nekem csak hallottam amikor a telefonba beszélt, hogy nem szabadna túl közel kerülnöm hozzá, hisz ki tudja, hogy mikor jön rá újra egy önmegvalósítósdi, és nekem gyerekként sokkal nehezebb lenne elszakadnom tőle. Akkor még nem érthettem, csak később, mikor megtudtam, hogy miért mentek szét. Kiskoromban Apa mindig azt mondta, amikor megkérdeztem, hogy Anyu miért ment el, hogy már nem szerették annyira egymást és úgy döntöttek, jobb ha külön lesznek. Nem is tudom, talán 10-12 éves lehettem, mikor beavattak az igazságba.
1992-t írtunk. Apuék már vagy 2 éve jártak, mikor kiderült: Anyu terhes. Először persze mindketten megijedtek, hisz nem számítottak rá. De miután megnyugodtak, talán egy kicsit még örültek is, legalábbis Apa ezt állította. Szóval miközben én Anyu pocakjában növekedtem, ők mindent előkészítettek a fogadásomra. A születésem körül nem volt semmi felhajtás vagy bonyodalom. Nem születtem sem korán, se későn. Minden rendben ment. Kivéve egy dolgot. Anyun hirtelen eluralkodott a kapuzárási pánik, és úgy gondolta, hogy nem élt még eleget. Amikor először említette ezt Apunak, még nem is vette komolyan. De amikor már többször hozta szóba, Apa kezdte elhinni, hogy tényleg komolyan gondolta. Egyre többször veszekedtek. Általában ezen, de néha máson is, tök lényegtelen dolgokon. És akkor megtörtént. Robbant a bomba. Anyu teljesen kiakadt. Besokalt és közölte Apuval, hogy ő nem bírja ezt már tovább. Apát annyira letaglózta a meglepettség, hogy meg sem bírt szólalni. Némán végignézte, ahogy Anyu fogott két bőröndöt és telepakolta a cuccaival. Csak akkor szólalt meg, mikor már az ajtóban állt.
-Legalább a lányodra gondolj, akinek szüksége van rád!- mondta Apu kicsit felemelt hanggal. Anyu nem válaszolt semmit, csak odalépett hozzám, pont Apa karjaiban voltam. Végig nem szólt egy szót sem, csak megcsókolta a homlokom, hosszan, aztán elengedett. Teljesen szótlanul megfogta a két bőröndjét, és otthagyta Aput. Beszállt a taxiba és elhúzott. Ez volt Apa utolsó képe Anyáról. Azóta nem látta. 8 éven keresztül nem is hallott róla, és akkor beszélt vele hosszú idő után először, mikor rengeteget nyaggattam, hogy találkozni akarok vele. 8 év után felemelte a kagylót és tárcsázott, abban a reményben, hogy a szám még jó. Szerencsére a vonal túlsó végén Anyu szólt a kagylóba, ezt onnan tudtam, hogy Apa arca egyszerre csak megkeményedett és kifejezéstelen lett a hang hallatán. Tudtam, hogy ő most nem tudna szólni, ezért kirántottam a kezéből a kagylót és én magam beszéltem vele. Azt is tudtam, ha senki nem szólal meg, Anyu előbb-utóbb megunja, lerakja a kagylót és akkor már semmi esélyem nem lett volna találkozni vele. Apa nem lett volna hajlandó újratárcsázni. Így hát tettem, amit tennem kellett. Vagyis pontosabban, amit tennem kellett ahhoz, hogy elérjem a célomat. Hallottam Anyu hangjából, mennyire meglepődött a hívásom miatt. De azért volt benne valami kis öröm is. Hát így vettem a kezembe életemben először a sorsomat. Jó érzés volt. Nagyon örültem neki, hogy látni fogom Anyut. 8 évig mindig csak ajándékokat kaptam tőle. Soha nem láttam, legalábbis nem emlékeztem az arcára, mivel mikor elment még csak pár hetes voltam. A hangját addig a napig talán kétszer vagy háromszor, ha hallottam. Hát szóval ilyen kapcsolat volt a miénk. Azért az érdekelt volna, hogy mi lett volna, ha én nem erősködöm, hogy látni akarom. Vajon felkeresett volna ő maga valaha? Vagy csak attól tartott, hogy ahol én vagyok ott Apu is ott van? Érdekeltem egyáltalán valaha? Hirtelen átvillant rajtam, hogy nem. Hisz ha törődött volna velem nem cserélt volna le a tánckarrierjére. Na nem, ezeknek a gondolatoknak sürgősen el kell tűnniük a fejemből. Ha annyira nem érdekelném, mondhatott volna nemet is arra, hogy odaköltöznék, de nem tette. Sőt, amikor beszéltem vele erről, még egy kicsit lelkesedett is az ötletért. Beszéljek vele majd erről?- tettem fel magamnak a kérdést. Nem voltam biztos benne, hogy ez lenne a legjobb téma, amiről beszélgethetnénk. Bár azt hiszem inkább, minthogy a fiúkról kezdjen el kérdezősködni. Na azt soha nem bírtam. Ha választani kéne szívesebben beszélnék a múltról, mintsem a pasikat hozza szóba. Őszintén szólva nem értettem, hogy miért, de ahogy Anyura gondoltam megértés öntötte el az egész testemet. Megértettem, hogy Anyu még túl fiatalnak tartotta magát ahhoz, hogy otthon üljön, mint egy rendes családanya. Igazából, szerintem ő soha nem volt és nem is lesz egy tipikus háziasszony. Soha nem lesz egy otthonülős típus. Azt is megértettem, hogy úgy gondolta, még akár szép karriert is befuthatna a tánccal, csak nem Jackson-ban. Hát, azt hiszem Jackson nem alkalmas rá, hogy bárki is karriert csináljon magának ott. Tudtam, hogy mielőtt én jöttem, Anyu imádott táncolni. Nem csak imádott, de táncolt is. Volt egy biztos munkahelye, de mellette sokszor tartott táncórákat. Tudtam, legalábbis így utólag, hogy azt, amit igazán szeretett csak ritkán csinálhatott és akkor sem pont abban a formában, ahogy ő akarta. Tehát nem csodálom, hogy egy idő után besokalt attól, hogy valami olyasmit kellett csináljon, amit ki nem állhatott. Abszolút megértettem, hogy mit miért tett, egyetlen rossz érzés vagy gondolat nélkül.
Ma még nem aludtam valami sokat, ezért egyre fáradtabbnak éreztem magamat, de próbáltam erőt venni magamon. Nem akartam aludni. Inkább Woods-ra gondoltam. Utoljára pár éve jártam ott. Nagyobb város volt, mint Jackson, de még így is nagyon kicsi és jelentéktelen. Nem is értettem, hogy Anyu miért pont oda költözött. Amikor először ott jártam, azt hittem itt se fog több időt eltölteni, mint az összes többi helyen, ahol eddig lakott. De valamilyen oknál fogva mégis maradt. Anyut mindig is inkább egy olyan nagyvárosi nőnek képzeltem el, hisz az is volt. Végülis nem olyan rossz hely az a Woods. Van benne egy óriási park, na jó persze azért nem egy Central Park, de elég nagy. Kiskoromban sokat jártam ott, szerettem azt a helyet, főleg a játszóteret. Persze valószínű, hogy most már első sorban nem az a része fog izgatni. Remélem működik még az az olasz étterem, ahova Anyu egy csomószor elvitt, a Don Antonio. Isteni ott a kaja. Na meg volt az a kínai kajálda is a sarkon. Majdnem minden este onnan hoztuk a vacsit, mivel Anyu nem tudodtt főzni. Tényleg, és mi van, ha már máshol él? Mármint nem városban, csak egy másik részen. Bár arról csak szólt volna, nem? Hát, nála nem lehet tudni. Mindig mindent elfelejt. Emlékszem, amikor egyszer elfelejtett bevásárolni, de már késő volt, szinte az összes bolt bezárt, mi meg ott rohangáltunk Woods utcáin fel-le, hogy találjunk egy éjjelnappalit. Először mondtam neki, hogy tök mindegy, hisz már késő van én meg nem vagyok se éhes se szomjas és, hogy majd reggel leugrunk a boltba ami itt van pár háznyira. De ő csak azt hajtogatta, hogy milyen rossz anya meg, hogy-hogy felejthette el. Végül megadtam magam.
-Jó Anyu, akkor menj és keress egy éjjelnappalit, én majd megvárlak.
-Na nem, azt már nem! Nem elég, hogy elfelejtettem bevásárolni...
-Ami nem katasztrófa.- vágtam közbe.
-azt akarod, hogy még amiatt is bűntudatom legyen, ha történik veled valami amíg nem vagyok itt?
-Csak túlreagálod ezt az egészet. De mindegy, menjünk...- belebújtam a kabátomba, azzal a címszóval, hogy essünk túl rajta.
Aztán ott volt még a kedvenc helyem, a Táncstúdió két sarokkal lejjebb. Mindig imádtam ide járni, nézni ahogy Anyu tanít. Igen, itt Woodsban kapott egy olyan tánctanári állást, ami nem csak részidős volt. Talán ezért maradt itt? Ki tudja. Egyszer rákérdeztem, hogy miért nem táncol, ahelyett, hogy csak tanítja? Erre neki az volt a válasza, hogy a tánc olyan, mint a sport. Egy idő után kiöregszik belőle az ember, hogy maga csinálja, ezért utána mondjuk elmegy edzőnek. Anyu is így tett. Egy idő után már csak tanította, bár úgy tűnt ezzel teljesen meg volt elégedve. Azért is szerettem oda járni, mert ha épp kezdőket oktatott, én is beállhattam közéjük tanulni. Részt vehettem volna mások óráján is, de nem akartam bénázni a profik közt. Egyszóval, mint hely, jó Woods. Ha oda születtem volna és ott lennének a barátaim biztos, hogy szeretném. De sajnos nem így történt.
Csak bámultam kifelé az ablakon, abban reménykedve, hogy majd átlátok a felhőkön. Igazából azt szerettem volna, ha már láthatnám a woodsi repteret. Hirtelen jött önbizalmamtól úgy éreztem, nem is lesz ez olyan rossz. A legnehezebb részen már túl voltam, ott hagytam Jackson-t. Innentől kezdve szinte már örültem neki, hogy eljöttem. Talán csak a kíváncsiság hajtott, nem tudom. Lehet. De már alig vártam új életem kezdetét. Ott tiszta lappal indulhatok, ami mindenesetre jó lesz. Azt hiszem.
Egyszerre az álom elkezdte lenyomni a szemeimet és nem tudtam ellene tenni semmit. De már nem is akartam. Hisz ha alszik az ember, köztudottan gyorsabban telik az idő, nekem pedig túl hosszúnak tűnt az a 3 órányi repülőút.
