8. Fejezet
8. Fejezet: Titkolni, vagy nem titkolni?
Azóta is tudom. Tudom, hogy bármennyire is próbáltam tagadni és elrejteni, a kezdetek-kezdetétől ez szerelem volt. Olyan igazi, mindent felörlő fajta. Tudom, hogy bár azt állítottam nem ígérhetem, hogy mindig ott leszek neki, tudtam, hogy igenis ott leszek. Nem csak miatta, magam miatt is. Sőt, ez most önzően fog hangzani, de főként magam miatt. Mert egyszerűen szükségem van rá, hogy vele lehessek. De ezzel biztos mindenki más is így van, akinek van az életében egy olyan személy, aki el tudja feledtettetni vele a világ összes baját, hacsak egy pillanatra is. És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, tudom, hogy bármit, bármit képes lennék neki megígérni.
Az már egy teljesen más dolog, hogy ő ezeket egyáltalán nem tudja. Nem mondtam meg neki, hogy már én is túlestem azon a bizonyos, sokat emlegetett ponton. Hogy már mindent értek. És hogy szeretem. Egyiket sem árultam még el neki. Nem is tudom, azt hiszem egy megfelelő pillanatra vártam talán. Ki tudja.
De míg voltak dolgok, amiket előle akartam eltitkolni, más dolgokat egyenlőre az egész világ előtt szerettem volna eltitkolni. Hál' Istennek, a sors legalább annyiban kegyes volt hozzám, hogy úgy intézte, hogy egy olyan fiúba legyek szerelmes, aki megérti, hogy mit miért teszek vagy kérek és szó nélkül mindenben segít, amiben kell.
Ami a titkolózást illeti, eddig még soha nem kerültem olyan helyzetbe, mikor szükséges lett volna, hogy magamban tartsam, mennyire is szeretek egy bizonyos személyt. Úgyhogy ilyen szempontból, mondhatni nekem is új volt a kialakult helyzet.
Tartottam a hétfőtől, ugyanis egyértelmű volt, hogy minden egyes nappal egyre nehezebb lesz elrejteni a kapcsolatunkat a világ elől, mert ahogy mindkettőnkben nőtt fokozatosan a vágy, hogy a nap minden egyes percét együtt töltsük, közel egymáshoz, és itt meg kell jegyezzem, hogy semmi nem volt elég közel, ha kettőnkről volt szó, annál jobban oda kellett figyelnünk, tartva a lebukás veszélyétől. Egy dologgal viszont tisztában voltam! Az emberek nagy része előtt valószínűleg akármeddig titkolózhattunk volna, de nem Aubrie előtt. Ha őszinte akarok lenni, olyan egy-két hetet adtam magunknak, és akkor még szerencsések voltunk!
Amennyire tartottam tőle, annyira simán indult a hétfő reggel. Minden ment megszokás szerint. Ewan ott várt, a kocsit támasztva, széles mosollyal az arcán, én ugyanúgy beparkoltam, bezártam a kocsit, vidáman üdvözöltem és együtt indultunk befelé. Legalábbis egy kívülálló szemszögéből. De azt, hogy mi történt a "színfalak mögött", csak mi ketten tudtuk. Ahogy üdvözöltük egymást, talán nem tűnt másmilyennek, de ami köztünk közben lejátszódott, a kimondatlan, de mégis érthető szavak mind eljutottak a másikhoz. Talán egyikünk mosolya sem tűnt különbnek, kívülről. De mindkettőnkében ott bújkált a szombat este emléke.
-Milyen volt a hétvégéd?- kérdezte Aubrie, mikor lehuppantam mellé első óra előtt, de az arca egyáltalán nem tükrözött túlzott érdeklődést. Érezhető volt, hogy ő most valahol nagyon messze, valószínűleg egy másik világban jár. Hogy megbizonyosodjak, csak így feleltem:
-Na és a tiéd?- a választ a kérdésre direkt hagytam ki, most már csak azt kellett megfigyelni, hogy feltűnik-e neki vagy sem.
-Az enyém sem volt jobb...- egyértelmű volt, hogy nincs köztünk! Úgyhogy nem is fixíroztam tovább a dolgot. Mivel tudtam, hogy úgy sem figyel, gondoltam mi bajom lehet ha írok Ewan-nek!? De megelőzött...épp mikor már rámentem volna a Küldés gombra, a telefon rezgett egyet. Egy új üzenet. Tudtam hogy csak ő lehet, mert az utóbbi időben lényegében csak vele váltottam sms-eket.
"Tudom, tudom...azt mondtad tegyek meg mindent, hogy le ne lepleződjünk. De már nem bírom! Reggel, mikor még csak hozzád sem érhettem...azt hittem megőrülök. Úgyhogy akár le is teremthetsz majd, akkor is megérte megírni ezt az sms-t!
Millió csók...(remélem nem sokára)"
Egy pillanatra futó mosoly suhant át az arcomon, de aztán megpróbáltam ráncba szedni a vonásaimat, kisebb-nagyobb sikerrel. Bár, igazából kisebbel, mert a mosoly a szám széléről sehogy sem akart eltűnni. Még a kínai kutyás sztori sem jött be, úgyhogy kijelenthetem, hogy a helyzet igen súlyos volt!
"Látlak délután? Mármint, úgy rendesen?" írtam vissza. A legrosszabb dolog abban, ha el kell rejtenetek például a suliban, hogy együtt vagytok, az-az, hogy el kell rejtenetek, hogy együtt vagytok!!! Ha valami jó történik, nem rohanhatsz oda hozzá és ugorhatsz a nyakába, ha pedig valami rossz, nem borulhatsz a vállára és sírhatod ki magad. De ezek csak a szélsőséges helyzetek. Ott vannak még a szimpla hétköznapok...azok sok esetben rosszabbak, mintha ténylegesen történne valami! Akár jó, akár rossz. Tudod, hogy ott van tőled pár méterre, szóval olyan távolságra, melyet semeddig se tartani áthidalni, és mégis olyan messze van, mert nem teheted meg. Nem bújhatsz oda hozzá, csak úgy, minden ok nélkül akár, nem foghatod a kezét, nem csókolhatod meg, nem szemezhettek...bármennyire is szeretnétek.
"Azt hittem, már sosem kérdezed meg! 5-ig bent kell maradnom, de utána az iskola oldalánál? Vissza tudsz jönni? Vagy meg tudsz várni?"
"Ott találkozunk!" válaszoltam nemes egyszerűséggel, mert úgy éreztem, ebben a két szóban benne van minden. Elsősorban, természetesen, az eredeti jelentése, vagyis hogy Igen, ott leszek. De mindezek felett benne van, hogy mennyire várom már, hogy elteljen ez a pár óra, hogy milyen rossz a napom nélküle és, hogy bár egy fedél alatt vagyunk, mármint így sulin belül, mégis Hiányzik... Korábban soha nem gondoltam volna, hogy két ilyen egyszerű szónak ennyi jelentése lehet. De hát ilyen az életem, mióta Ewan megjelent benne...minden nap rájövök valami új dologra!
-Aubrie?- kérdeztem gyanakvón, a padunk mellett állva, már összeszedett cucokkal. Míg én mindent összepakoltam, és élveztem a tudatot, hogy ez volt az utolsó óránk és már nem kell sokat várni, Aubrie meg sem moccant. Mármint szó szerint! Ekkor jött el az ideje, hogy elkezdjek miatta komolyan aggódni! A viselkedése kétségbeejtett. Letelt a 45 perc, kicsöngettek, már mindenki kiviharzott a teremből, de ő csak ült ott, a kezére támasztva a fejét és meredt a semmibe. Még arra sem riadt fel, hogy hozzászóltam, így kénytelen voltam kicsit megrázogatni a vállát. Ez volt az egyetlen, ami végre bevált.
-Igen!- tért hirtelen magához, mint Csipkerózsika száz éves álmából.
-Most feltehetném a kérdést, hogy minden rendben van-e, de felesleges lenne...
-Hol vannak a többiek? Hol van mindenki?- kapkodta a fejét ide-oda, mondhatni kicsit talán már ijedten is. Kezdett komolyan megrémíteni.
-Hogy-hogy hol?- ráztam a fejem értetlenül.- Hisz már öt perce kicsöngettek!
-Biztos kicsit elbambultam...
-Kicsit? Elbambultál? Tényleg? Az a 'kicsit', az konkrétan olyan 45 perc volt, az 'elbambulást' meg inkább mondanám ijesztő kikapcsolásnak. Olyan volt, mintha Tényleg nem lettél volna köztünk.- egyre csak húztam össze a szemöldököm, ahogy szép lassan tudatosult bennem, hogy ez nem mehet így tovább. Vártam, ameddig várhattam, de itt volt az ideje tenni valamit, a barátnőm érdekében.
-Majd a séta jót fog tenni hazafelé.- kezdett végre szedelőzködni, de azt is valami eddig még soha nem látott tempóval. Mintha egy lassított felvételt néztem volna.
-Persze. Aztán majd mész az utcán, megint 'kicsit elbambulsz' és a végén még egy busz elé sétálsz nekem. Na azt már nem! Gyere szépen, hazaviszlek!- jócskán megkönnyítette a dolgomat, hogy Aubrie még mindig nem volt egészen magánál, így nem volt arra energiája, hogy szembeszálljon velem.
Mikor leparkoltam a házuk előtt Tina aggódva rohant ki, az arcára pedig tisztán kiült a kérdés: Mi baj történt vele?? Valahogy, ma még ő is nyúzottabbnak tűnt, mint általában. Aztán ahogy jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy egyszerűen csak a sokáig elhúzódó aggódás kaparintotta meg az uralmat a vonásai felett. És ha már Tina-nak van oka, hogy huzamosabb ideig aggódjon valami miatt, akkor az már tényleg komoly dolog!
-Mi nyomaszt ennyire?- kérdezte Ewan, mikor a megbeszélt időben találkoztunk az iskola oldalánál, a szemeiben pedig olyanszintű gyanakvást véltem felfedezni, ami rögtön magyarázkodásra késztetett.
-Semmi!- vágtam rá először reflexből, aztán próbáltam valahogy enyhíteni a dolgot, mert egyrészről nem akartam, hogy azt higgye még mindig nincs bennem egy cseppnyi bizalom se felé, másrészről viszont nem voltam benne biztos, hogy el kéne-e mondanom neki.- Mármint, nem semmi, de semmi köze hozzánk. Nem kell aggódnod!- hogy nyomatékosítsam az általam mondott szavakat, gyorsan újra közel húztam magamhoz és megcsókoltam. Ma már vagy századszorra, de ez tipikusan az a dolog volt, amit az ember soha nem un meg igazán. És egyébként is, egész nap nem lehettünk együtt, úgy rendesen, ami a friss párok elsőszámú kínzása véleményem szerint, így nekünk most ebbe a fél órába kellett mindazt a csók, ölelés és úgy általában véve érintés mennyiséget bezsúfolnunk, amire minden párnak szüksége van, különben nem bírja ki a napot, és amire másoknak körülbelül 24 óra áll a rendelkezésükre.
-Örülök, hogy tisztában vagy vele, hogy tereld a témát, igazán nagyon hatásosak az eszközeid, de sajnos ezt most úgy érzem, hogy nem hagyhatom annyiban!- húzódott el és talán mintha el is tolt volna magától. Na ez, viszont elég rosszul esett! Mert ha valamit nem mondok el neki, akkor már rögtön jön a durci meg a fél lépés távolság? Hát, valamilyen hasonlóan ingerült gondolatok kezdtek volna el ide-oda cikázni a fejemben, ha nem húz vissza fél másodpercen belül, nem villantja rám azt a mosolyát, amiről nagyon is tudja, hogy nem tudok neki ellenállni,és nem csókol meg, hogy így fejezzem ki magam: azonnali hatájjal.
-Kérlek...tudod, hogy soha nem akartam neked rosszat. Nem lehetsz örökké bizalmatlan! És egyébként is. Bár a többiek még nem tudnak róla, azért én nyilvánvalóan a barátod vagyok, ha én vagyok a világ legszerencsésebbike akkor talán még azt is mondhatom, hogy a szerelmed...és az ember, a legjobb barát/barátnő után, ha van valami, másodiknak a szerelmének mondja el a dolgot! Mármint, hát...reménykedek benne.- olyan pillantást vetett rám, amelyből sugárzott, hogy tisztában van vele: épp most vesz le a lábamról, megint. De a legbosszantóbb az volt, hogy nem tévedett!
-Per pillanat akkor első helyre ugrottál ezen a kis 'kinek-mondjam-el-a-dolgot' listán, ugyanis Aubrie-val nem beszélhetek erről, mivel pont hogy róla van szó...- csak bámultam a betont a lábunk alatt, mert attól tartottam ha újra a szemébe nézek elfelejtem, mit is akartam mondani.- A legjobb barátnők dolga, hogy ha történik valami az egyikkel, akkor mindig mellette álljon a másik. Mert hogy az segít. Csak sajnos lassan rá kell jönnöm, hogy nem minden esetben. Aubrie nem fog helyre jönni pusztán azért, mert én mindig ott vagyok neki és csak egy hívásába kerül, hogy a segítségére siessek! Aggódom érte. Nagyon. Látom, hogy per pillanat nem segítek neki semmit és fogalmam sincs mit tehetnék...- éreztem, ahogy a könnycseppek már gyűlnek a szemem sarkában. De nem akartam szabad utat engedni nekik, úgyhogy ellöktem magam a faltól, ezzel együtt Ewan-t is arra késztetve, hogy arrébb lépjen, odasétáltam a kis oldalsó ajtóhoz vezető lépcsőhöz, leültem az egyik lépcsőfokra, a karomat megtámasztva a térdeimen az arcomat először a tenyereimbe temettem, majd hátratúrtam velük a hajam. A mozdulataim sajnos akaratom ellenére sugározták a bennem felgyülemlett feszültséget. Ewan lassú léptekkel közeledett felém, mintha attól tartani ha túl gyorsan terem ott mellettem megijedek és eltűnök, mint füst a kulcslyukon. Valószínűleg nem tudta, hogy ez lenne az utolsó dolog, amit tennék.
-A Riley-ügy miatt szenved?- telepedett lassan mellém és próbált valamilyen érzelmet leolvasni az arcomról, amin viszont csak a zaklatottság látszott.
-El nem tudod képzelni, mennyire. Még soha nem láttam ilyennek...
-És ahogy látom ez rád is ugyanolyan hatással van, mint rá, ha nem rosszabbal...
-Van legjobb barátod? Most nem kérdezem, hogy volt-e valaha, mert ha igen, akkor tudod, hogy ezek a barátságok azok, amelyek tényleg örökre szólnak!? Szóval...
-Nem, sajnos nem volt, vagy hát nincs...nekem általában inkább van több, sima barátom, mint egy, legjobb.
-Akkor azt hiszem itt az ideje, hogy valaki felvilágosítson ezekről a dolgokról. Ugyanis, ha a legjobb barátodért aggódsz, az pontosan olyan, mintha a saját életedért aggódnál. Mert egyszerűen ő a másik feled, és ha ő darabokra hullik, te sem vagy képes tovább létezni...hisz nem élt még a világon olyan ember, aki tudott volna úgy élni, mintha kettévágták volna. Ezért nem is bírod sokáig szenvedni látni. Mert ami neki lelki fájdalom, az neked szó szerinti fizikai. Érted? És nem bírsz a fenekeden ülni és várni, hátha majd jobb lesz, mert teszed amit tenned kell...csak sajnos nálam itt indul a probléma. Fogalmam sincs, mit tehetnék...-lassan fonta körém a karjait, és hirtelen olyan érzés volt, mint mikor nyáron a reggeli szél símogatva ölel át. Megnyugtató.
-Hallani szeretnéd, én mit gondolok?
-Persze! Több szem többet lát.
-Ez az egész Aubrie-Riley dolog olyan mint egy peres ügy, és te épp anélkül készülsz ítéletet hozni, vagy már meg is hoztad, hogy mindkét fél álláspontjával megismerkedtél volna...
-Ugye most nem azt akarod mondani, hogy beszéljek Riley-val???- szakítottam félbe együgyü kérdésemmel, mert tisztán láttam magam előtt a választ:
-De, pontosan azt!- tudtam...
-Hát nem érted...ha két méteres távolságon belül közel kerülök hozzá, ott pofon fog csattani!
-Hát csattanjon! Ha neked ez kell ahhoz, hogy utána nyugodtan le tudj ülni vele, hogy meghallgasd...de jelen helyzetben semmi mást nem tehetsz.
-Kell lennie valaminek! Valaminek, ami nem ennyire...borzasztó.
-Tudod mit, napoljuk a dolgot.- mondta, majd megcsókolta a vállam- Aludj rá párat.- majd újabb csók következett, már a nyakamra.- Aztán majd meglátjuk.- és szép lassan haladt felfelé, míg el nem ért egészen a számig...
Két nappal később az ebédszünetben ott ültem Riley-val szemben, hogy magyarázatot adhasson. Vagy, hát, hogy legalább megpróbálja. A kinti asztalok egyikénél telepedtünk le, mert ilyenkor már senkinek nem volt szokása, hogy ott ebédeljen, az időjárás miatt, ma pedig különösen csípős hideg volt, de engem nem zavart, mert eleinte fűtött a méreg meg a harag. Eleinte...
-Hogy van?- kérdezte megtörtenten, de megfogadtam, hogy nem hagyom magam átverni, meglágyítani, csak mert mondjuk mutat egy icike-picike megbánást.
-Szerinted itt ülnék, és hagynálak magyarázkodni, ha jól lenne?
-Beszélt rólam?- kérdezte és a szemében már láttam megcsillanni a reményt, ami viszont azonnal el is tűnt, mikor így válaszoltam:
-Nem, ki sem ejtette a neved. Valószínűleg, mert nem bírja. Én meg nem merem felhozni a témát, mert attól tartok valamilyen rohamot, de sokkot bizonyosan, kapna. De nem ezért vagyunk itt.
-Igazad van. Sajnálom.- mondta lehajtott fejjel, mint a kiskutyák, mikor valami rosszat csináltak, és sóhajtott egyet. Ebben a sóhajban viszont tisztán benne volt, hogy mennyire hiányzik neki Aubrie. Ekkor már kezdtem érezni, hogy határozott ellenszenvem nem fog sokáig kitartani.- Szóval, az egész ugye azon a napon indult, mikor végre elhívtam Aubrie-t és ő igent mondott. Akkor azt hittem, az eddigi életem legjobb napja. Mikor délután hazamentem, Anyum azzal várt, hogy telefonáltak Apa munkahelyéről és, hogy szeretnék ha bemennék. Tudod, hogy Apum abban a bútorboltban dolgozik, a Hard Square-en, ugye? Tudod, jó. Tehát, mikor bementem először próbáltam magam megtalálni Apát, de nem láttam sehol. Mikor megkérdeztem egy másik eladót, azt mondta, hogy már vártak rám és, hogy menjek a főnök irodájába. Kopogtam, beléptem és meglepődve tapasztaltam, hogy hárman vannak a teremben. Apa, a főnöke, meg Helene. Nem értettem mit keres ott pont Helene! És igaz, hogy Apa már vagy évek óta ott dolgozik, bennem csak akkor tudatosult, hogy Helene, Poshe, és hogy a bolt nevében is benne van, hogy Poshe. Ergó, mint kiderült, Helene apja a főnöke az én Apámnak. Na de, innen jön a lényeg! Ahogy beléptem, Mr. Poshe azonnal rákezdett mondandójára. Közölte, hogy nagy sajnálattal hallotta, hogy én többszörösen is visszautasítottam a lánya közeledését, ami valljuk be, igaz. Elmondta, hogy mélységesen megbántva érzi magát emiatt, és sajnos ha meg nem gondolom magam, mármint Helene-nel kapcsolatban, legalább annyira, hogy látszólag elfogadjam a kezdeményezését, ő nem lesz képes olyan emberrel együtt dolgozni, akinek van köze egy olyan fiúhoz, mint én. Vagyis, magyarra lefordítva: kirúgja az Apámat, ha, legalább látszólag, nem járok a lányával. Hát mit ne mondjak, szép kis csel volt Helene-től. Az apámra pillantottam, akinek a homloka rögtön ráncokba szaladt. Sajnálta, hogy belekevert, mert nem tudta, hogy igazából sajnos én voltam az, aki belekeverte Őt. De mindemellett láttam rajta az aggódást. Az aggódást a családja miatt, ugyanis ti talán nem is tudtátok, de Anya pár hónapja elvesztette az állását, és ott vannak az ikrek, akik még annyira kicsik, hogy rengeteg dolgot igényelnek, és kénytelenek voltunk összébb húzni a nadrágszíjat, mert per pillanat csak Apa fizetéséből kell megélnünk. Ez a pénz most így pont arra elég, hogy csisszre kijöjjünk, de nem tehettem meg, hogy hagyom, hogy Apa is elveszítse az állását, mikor van lehetőségem megmenteni azt. Sajnos vannak helyzetek, mikor az ember egyszerűen nem teheti meg, hogy csak a saját, önnön érdekeit nézi, mert saját magán kívül még ott van négy ember, akinek az élete, lényegében az ő döntésétől függ. Attól, hogy képes-e az-az illető feláldozni akár saját magát...- soha nem gondoltam volna, hogy tényleg volt igazi oka arra, amit Aubrie-val tett. De azt hiszem bebizonyosodott, hogy igenis volt neki, méghozzá nagyon jó! Hirtelen minden olyan más lett. Máshogy láttam Riley-t, a történteket, a kapcsolatát Szörnyellával, és az érzéseit Aubrie-val szemben. Minden megváltozott!
-Miért nem mondtad el korábban?- mikor újra felemelte a fejét, a pillantásom csupa együttérzést és megbocsátást sugárzott. Legalábbis reméltem, hogy ő is ezt látja benne.
-Mikor? A pofonvágás előtt vagy után?- húzta fel a szemöldökét és a szája sarka szélén is mosoly bújkált.
-Annyira sajnálom. Én nem tudtam...én csak...- próbáltam volna megmagyarázni, de sehogy sem akart összejönni. Végül nem is volt rá szükség. Teljesen értette.
-Én is ezt tettem volna a helyedben, azt hiszem.- mondta, majd nevettünk egy sort.
-Meg sem próbáltad még elmondani Aubrie-nak?- érdeklődtem, mert most, hogy már ismerjük a problémát, úgy gondoltam ideje a megoldáson agyalni.
-Nem, dehogy! Hisz ha Szörnyella meglátja, hogy akár csak egy szót is váltok vele, azonnal rohan apucihoz...
-Mielőtt nagyon belemerülnénk a megoldás-latolgatásokba, kezdjük egy egyszerű kérdéssel, ami feltétlen szükséges a végkifejletthez való továbbjutáshoz: Szereted Aubrie-t?- újra komolyra vettem a hangomat, de már cseppnyi ellenszenv sem volt benne, egyszerűen csak úgy gondoltam ez-az a kérdés, amit illik a legkomolyabban venni. Hisz ebből kell majd kiindulnunk!
-Már több, mint két éve, szüntelenül, attól a perctől kezdve, hogy megláttam, mindennél jobban!- miközben mondta, én az arcát fürkésztem, hogy megbizonyosodjak róla, őszinte-e. És az ítélet: teljesen! Vagyis semmi akadálya nem volt, hogy segítsek neki.
-Akkor, megfogjuk ezt oldani...
